Anton Fuchs

Anton Fuchs 1926. május 23-án született a Salzburg melletti Bergheimben, egyszerű földműves családban. 1943 őszén a Waffen-SS-be sorozták, alapkiképzését Kielcében kapta. Ezt követően a 8. SS-lovashadosztály felderítő osztályának egyik aknavetős rajához osztották be. Egységével első bevetése Magyarország megszállása volt. Ideje nagy részét Hidason töltötte, itt a 15. lovasezred 5. századához helyezték át, parancsnoka Günter Mehles Obersturmführer lett. Éles harci helyzetbe először 1944 szeptember elején Erdélyben került. Háborús élményeiről írt visszaemlékezésének az „Életem fiatal katonaként és fogolyként Oroszországban 1943. október 30-tól 1947. november 21-ig” címet adta, 1960. január 6. és 1964. február 6. között vetette papírra.

‍
Hazatérése után még négy évig küszködött a fogságban szerzett ödémájával és soha nem lett teljesen egészséges, de ennek ellenére viszonylag hosszú életet élt meg. Visszaemlékezése szerint egész életében kísértették a háborúval kapcsolatos szörnyű álmok. Szülőfalujában hunyt el 2000. április 11-én.

‍
Fuchs a kitörés napjára így emlékezett vissza:

‍
„Eljött a sorsdöntő február 11. estéje. Eleinte szerencsénk volt, mert az oroszok kihagyták a szokásos bomba- és gránátözönt. A katlanunk átmérője már alig volt egy kilométernyi. Minden utca zsúfolásig tömve volt katonákkal és sebesültekkel, akik szintén a szabadságba vágytak. Én Wegerrel, Mäsethel és Wichmann-nal alkottam egy csoportot. Megesküdtünk egymásnak, hogy segítünk azon, aki megsebesül. Míg mások egy kapualjban várták be a támadás idejét, én a Várhegy déli részén, egy harckocsiároknál álltam őrségben. Rohamkarabéllyal a kezemben vártam az esti 8 óra 11-es jeladásra. Este 8 előtt nem sokkal a Várból öt férfi jött civilben felém, az egyiken drága bőrkabát volt. Rájuk kiáltottam. „Jelszó: Hamburg” – volt a válaszuk, tehát át kellett engednem őket. Egészen közel mentek el mellettem, így jól láttam az ezredparancsnokot, a szárnysegédjét és az ezredtörzs más tisztjeit. Tehát így állunk. Ezek a disznók most meglógnak, amikor a helyzet kritikus, és feltétlenül szükség volna a vezetésre. Ó, ha a főnök még életben lenne, ő nem viselkedne ennyire aljasul! Legszívesebben lelőttem volna őket, de kár lett volna ennyire jellemtelen alakok miatt gyilkosságot elkövetni. Az Úristen úgyis ítél majd felettük, ha rosszul viselkedtek. Elmúlt 8 óra, még tizenegy perc, még nyolc, még öt, aztán egyszerre csak lecsapott az ellenséges tüzérség, és a lövedékei a dobpergés sebességével csapódtak be az emberekkel teli utcákba. Tömegesen pusztultak el a védekezni képtelen emberek. Hirtelen a szolgálatvezető és a másik két bajtárs tűnt fel mellettem. „Gyorsan induljunk!”
‍
[…] Újra és újra gránátok csapódtak be az utcákba, és repítették széjjel a halottak tetemeit, mintha nem lett volna elég a halál. Fedezékről-fedezékre lopódzva próbáltunk előre jutni, közelebb a harcvonalhoz, mert ott a tüzérségi tűz nem fenyegetett annyira, mint itt.
‍
Az órám tönkrement, de becslésem szerint már éjfél körül járhatott, amikor megérkeztünk a főellenállási vonalhoz. Egy kapualjban egy Obersturmführer állt, aki egy golyószórót próbált a kezembe nyomni. Nekem megvolt a jó rohamkarabélyom, és tiltakoztam a nehezen kezelhető fegyver ellen. Agyonlövéssel fenyegetett. „Nyugodtan megpróbálhatja – feleltem. – A gyávaságával egyedül van, nekem viszont vannak jó bajtársaim. Szóval, rajta, csinálja csak, ha meg akar halni.” Inkább visszahúzódott a kapualjba.
‍
Két utcával odébb ütköztünk össze az oroszokkal. Itt keresztezte a Bécsi út azt az utat, ami a Déli pályaudvar felől jött, és ezt a kereszteződést az oroszok mindkét oldalról jól belőtték. Néhány száz baka kuporgott a házfalak mellett, de senki sem volt ott, aki átvette volna a vezetést. Hátul az Obersturmführer úgy látszik, túl gyáva volt ehhez, csak arra vállalkozott, hogy hátulról hajszolja az embereket. Elhatároztuk, hogy egy kicsivel előrébb, balra, egy kereszteződésnél támadunk, de itt sem volt könnyebb a helyzet. Épp egy páncéltörő löveget toltak állásba, és sok gyalogos feküdt az utca romjai között. Próbálkoztunk egy tűzrajtaütéssel, de nem tudtuk tartani magunkat, vissza kellett mennünk az első kereszteződéshez. Ott is állandóan próbálkoztak kis csoportok az átjutással, de senki sem ért át a szemben lévő házakig. Egy egész halom alakult ki az elesettekből, és a géppuskák mindkét oldalról folyamatosan belelőttek ebbe a halomba úgy, hogy csak úgy repkedtek a hús- és egyenruhacafatok.
‍
Három kísérőm ragaszkodott ahhoz, hogy itt jussunk át. Azt mondtam, ez őrültség, egyetlen embert sem láttunk, akinek sikerült volna! De mégis át kell jutni! Még egyszer mondtam, hogy az a „kell” egyenlő a halállal. Ezzel viszont én várni szeretnék, ameddig csak lehet. Nem megyek, itt a sarkon átveszem a biztosítást. „Akkor vedd át a fedezést, amikor futunk.” Csakhogy lehetetlen volt védenem őket a ház sarka után. Alig dugtam ki a sisakomat, máris úgy repkedtek köröttem a lövedékek, mint a villám.
– Akkor így rohanunk át. Fuchs, jössz velünk?
– Nem!
– Akkor köszöntjük a hazát, élj boldogan! És most indulás!
‍
Nem tudtam elhinni, hogy komolyan gondolják. Kicsit visszamentek, aztán egy rohammal kezdtek átfutni a kereszteződésen. Fegyveremmel lövésre készen álltam izgatottan, a házfalhoz lapulva, és látnom kellett, amitől tartottam. Wichmann néhány méter után találattól rogyott össze, Mäseth felbukott, a felállásnál azonban ő is összeesett. Majdnem ugyanekkor a szolgálatvezető is elbukott, hogy soha többé ne keljen fel. Ezzel azonban még nem volt vége, addig lőtték a hullákat, amíg alaktalan tömeggé váltak.
‍
Nem tudtam azonnal elszakadni a látványtól, de ettől kezdve teljesen egyedül maradtam. Minden bajtársam elvesztettem. Hol lehet a legjobb barátom? Mi lehet Franzllal, talán ő is a sok halott között fekszik az utcákon?
Lementem a bal oldali sarokház pincéjébe. Két fiatal SS-katonát találtam itt, akik terveket szőttek az átjutásról. Két pinceablak arra az utcára nézett, amelynek másik oldaláról az oroszok lőttek. Az egyiket felnyitottam és a fal mellé állítottam egy ládát hogy azon állva tudjam pásztázni az előteret. Amint egy orosz feltűnik, lőni fogok rá. Levettem a menetfelszerelésem, és leraktam a földre. A tüzérség újra hevesen tüzelt, felettünk recsegett és dőlt minden, faldarabok dőltek le a lépcsőn, úgyhogy beborított minket a por. A hátizsákomban benne volt a civil ruha, de eszembe sem jutott, hogy felvegyem. A szemben lévő oldalról két orosz közeledett a házak mellett. Lőttem egyet, de nem találtam, annyira remegtem már a kimerültségtől, az idegeim felmondták a szolgálatot.
‍
Behúztam a fegyvert, és eldöntöttem, befejezem. Reggel 8 körül lehetett, mert már világos volt. A közelből csak néhány lövés hallatszott. Két társam, akikkel együtt voltam, kinyitották a másik ablakot, és felállítottak egy golyószórót. Még mindig nem tudták felfogni, hogy innen nem jutunk tovább.
‍
Lőni kezdtek egy csoport oroszra, akik az utca másik oldala felől közeledtek. Nem tartott sokáig. Egy tüzes nyaláb tört be az ablakon, és kénes füst töltötte meg a pincét. Mindketten menekülni próbáltak, de a lángok utolérték őket. Mint egy kőbálvány merevedtem meg a fal mellett, és néztem a lángokat. Egyikük már a lángokban fetrengett, míg a másik még kapaszkodott a szétesett lépcső romjaiban. Én háttal a másik ablaknál álltam, a vállam nagyjából az ablak aljáig ért. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki hátulról megragad. Mielőtt megfordulhattam volna, kihúztak, és a járdára fektettek. Egy orosz hajolt fölém. Tiszt volt, negyven-negyvenöt éves lehetett, és rangja szerint százados. Arra számítottam, hogy golyót röpít a fejembe, de nem, hagyott nyugodtan felállni, átkutatott fegyverek és lőszer után, én pedig mutattam neki, hogy az összes holmim a pincében maradt. Egy szót sem szólva intett, hogy feltartott kézzel menjek előtte. Mintegy kétszáz méter után azt kiáltotta, hogy „Sztoj!” [Állj!]. Kinyitott egy kaput, és beengedett. Két SS-katona és három Wehrmachtos már ott álltak az udvaron. […] Kis idő múlva a kapitány újra visszajött, és két SS-foglyot hozott. Németül kezdett el beszélni hozzánk. Elmondta, hogy ő zsidó, és Csehszlovákiából származik. Hitler elhurcoltatta a feleségét és a gyermekeit, de ő nem akar a gyűlöletért gyűlölettel fizetni, hanem be akarja bizonyítani, hogy a zsidó is lehet jó ember. Azt is mondta, hogy vágjuk le az SS-jelvényeket, és dobáljuk el a kitüntetéseinket, mert később az őrök ezért megverhetnek minket. Barátságos köszönéssel ment el tőlünk.”