Franz Stockmann

Franz Stockmann 1916. szeptember 15-én született a hesseni Bad Cambergben. Orvosnak tanult, 1939-től hadiorvosként teljesített katonai szolgálatot. Katonaélményeiről nem sokat tudunk, szolgálatát a 140. páncélos tüzérezred III. osztályában kezdte. 1943 februárja és 1944 szeptembere között a 3/541. számú tábori kórház orvosa volt. 1944 nyarán az ekkor Romániában felállított, hadseregközvetlen 959. (nehéz) tüzérdandár I. osztályának orvosa lett. Legmagasabb rendfokozata orvos-százados (Stabsarzt) volt. Egységével részt vett az erdélyi és a magyarországi harcokban, a kitörési kísérlet során fogságba esett. Háromszor kísérelt meg szökést a hadifogságból, ahol verseket is írt. 1945 szeptemberéig Tetétlenpusztán, illetve Szegeden, 1947 júniusáig Focşaniban a hadifogolykórházban dolgozott, ezt követően szállították a Szovjetunióba, ahol a Moszkva melletti 7874. számú táborba került. 1949 tavaszán tuberkulózis gyanúja miatt hazaengedték. 1953-ban megházasodott, feleségével 1955-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. 1960-tól az Illinois állambeli Elginben mint belgyógyász-szakorvos dolgozott. Az ostrom és a hadifogság alatt vezetett hadinaplóját egy beteg katona gipszkötésében tudta hazajuttatni. Az 1980-as évek végéig a háború különösebben nem foglalkoztatta, ekkortól viszont intenzív kapcsolatot keresett az ostrom német túlélőivel. Korabeli naplójára alapozott kéziratát 1989-ben fejezte be, de csak 2002-ben jelentette meg – a rendkívül személyes és őszinte szöveget feleségének, Helgának ajánlotta. A szépirodalom és a komolyzene tartozott legfontosabb szenvedélyei közé, egyik kedvenc írója Márai Sándor volt. 2010. december 11-én hunyt el Elginben.


Stockmann részt vett a kitörésben és Töktől nem messze esett fogságba. Erre az eseményre így emlékezett vissza:


„Hirtelen felbukkan a faluból egy tank, rajta ülő gyalogsággal, és felgurul a szemben fekvő dombra. Eközben többször is lő az ágyújával. Végigfut a borzongás a hátunkon. Tankok ellen a könnyű fegyverzetünkkel nem tudunk kiállni. A legtöbben tovább akarnak menni. H[euer Hauptsturmführer, a csoport parancsnoka] ragaszkodik ahhoz, hogy maradjunk, szűkszavúan felel az erre vonatkozó kérdésemre. „Ugyan mit tehet ellenünk? Itt maradunk sötétedésig, aztán tovább menetelünk.”

Mások ezt lehetetlennek tartják, különösen a szegényes fegyverzetünk miatt. Csapatunk egy része el is tűnik jobbra az árok védelmében. Ha eddig azt gondoltam, hogy csak nézői vagyunk az eseményeknek, akkor most rá kell jönnöm a borzalmas tévedésemre. Az oroszok észrevettek minket, és a gyalogság elkezd felénk nyomulni. Ezzel egy időben célzott lövések érnek minket. Ez most nekünk szól! Tehát itt, egy kopár hómezőn, a borús ég alatt, Magyarországon, messze a hazától fog eldőlni a sorsunk!

Egy géppuska kattog az árkunkban, bal oldalról támadva. Lövései gyakran egészen a közelemben csapódnak be az árok falába. Visszalövünk. A gyalogságot könnyedén távol tartjuk magunktól. De aztán rémületünkre visszatér a tank, és nagyjából 80 méterre az árkunktól elhelyezkedik. Ágyúcsöve ránk irányul, és már dördül is felénk az első lövés a csőből. A golyó a közelemben csapódik be az árokfalba, miközben mi mélyen a sáros árokba lapulunk. A további lövések során hamar rájövünk az ágyúcső mozgásából, hogy melyik árokszakasznak szól a következő lövés, és kölcsönösen kiáltásokkal figyelmeztetjük egymást. Mellettem egy SS-tiszt az izgatottságtól erősen hány, miközben a jelvényeit szedi le a kabátjáról. Bekötözök egy magyar bajtársat, aki súlyosan sérült a felső karján. Anélkül, hogy sokat elért volna, a tank egy idő után zúgva eltávolodik a falu irányába.

Csend lesz. Új erőt merítünk. Talán mégis tudjuk tartani magunkat ebben az árokban a sötétedés beálltáig. Csak elszórt gyalogsági tűz. De aztán hirtelen a hátunk mögött zúg fel a tank motorja, és a szörny nagyjából 20 méter távolságban a magaslat fölé tolja magát. Először csak az ágyúcső lesz látható, majd az egész tank megjelenik az árkunk fölött. Valaki felkiált: „Most végünk van, ez beledöngöl minket a földbe!” Mintegy 8 méterre tőlem, H[euer] közelében, a harckocsi átgurul az árkon. H[euer] odadob egy kézigránátköteget, ami hatás nélkül robban fel a tank alatt. Egyszerűbb dolog lett volna a tank számára az árok széle mentén elhaladni, és így kikergetni minket az árokból a gyalogság karabélyai előtt, vagy egyszerűen szétlapítani minket az árokban. Időközben még több harckocsi és rohamlöveg bukkan fel a falu felől, és lövésállásban felsorakoznak körülöttünk. Így a helyzetünk reménytelenné válik, a további ellenállás egyenlő volna az öngyilkossággal.

Kiáltásokkal értesítjük egymást, és letesszük a fegyvereket az árok szélére. Nehéz szívvel válok meg apám régi, első világháborús pisztolyától, amit 1943-ban, a legutolsó nyaraláskor bizalomteljesen adott át nekem. Aztán felemelt kézzel kimászunk az árokból, és elindulunk az oroszok felé. Mögöttünk H[euer] azt kiáltja: „Egy német tiszt soha nem adja meg magát!” Azzal kézigránátokkal a levegőbe röpíti magát.

Kísérteties csend állt be. A kimászás az árokból olyan, akár egy menet az akasztófa felé. Hirtelen körülvesznek minket a rettegett orosz katonák, földszürke egyenruhájukban, idegen nyelvet hallok, parancsok, puskatusütések. Mintha egy másik világban lennénk. Minden valószerűtlennek, kísértetiesnek tűnik. A következő percekben eldől, hogy életben hagynak-e minket vagy – ellenállásunk feletti dühükben – lelőnek. Aztán valami teljesen váratlan történik: egyedül engem vesznek körül az izgatottan kiáltozó orosz katonák, és puskatusaikkal a földre teremtenek, ahol félig megsüketülve a kegyelemlövést várom. Ekkor odalép egy tiszt, így végül a katonák elengednek. Nyilvánvalóan álcázásnak hiszik a vöröskeresztes karszalagomat, vagy azt gondolják, hogy mint orvosnak, nem kellene a harcoló gyalogság között lennem. Oroszul odakiáltom: „Orvos vagyok!” A tiszt megengedi, hogy felálljak. Átvizsgálja a papírjaimat, ingatja a fejét, és jelzi, hogy álljak be a sorba a többi fogoly mellé. Miután kiürítették a zsebeinket, és elvették az óráinkat, meg az összes személyes tárgyunkat, egy közelben fekvő külső, mély pincébe vezetnek minket, amit a falu lakói valószínűleg raktárként vagy borospinceként használtak. Aztán bezárják felettünk az ajtókat, és a teljes sötétségben, szorosan egymás mellett fekve azonnal mély álomba merülünk.

Néhány óra múlva kiadják a parancsot az indulásra.

Éhes vagyok, kimerült, és a lábam minden lépésnél fáj. Az elmúlt négy napban nem tudtam lehúzni a tiszti csizmámat. Ezalatt az idő alatt szakadatlanul meneteltünk, ráadásul időnként a hóban is aludtunk. A lábaim megdagadtak és megfagytak.

Menetalakzatba állítanak minket, és erős orosz őrizet mellett elindulunk, vissza, Budapest irányába. Úgy látszik, legalábbis egyelőre, hogy meghagyják az életünket. Most utcákon haladunk végig, és számtalan, menetoszlopba rendeződött orosz csapatot látunk előrenyomulni. Újra egy pincében éjszakázunk. Az őrök az éjszaka folyamán kirabolnak minket, zseblámpákkal botorkálnak közöttünk, karórákat, cipőket és csizmákat keresnek. A csizmám rendkívüli vágy tárgyát képezi, az orosz katonák többször is hiába próbálják meg káromkodva és ökölcsapásokkal fenyegetve lehúzni a lábamról.

Reggel mindegyikünk kap élelemként egy cipót. Tovább menetelünk előre a Budapest melletti falvakon keresztül, ahol néhány héttel korábban még az egységem volt elszállásolva. Egy ismerős helyi német család az udvaruk kapujában áll, és nézi, ahogy elvonulunk. Bár egészen közel haladok el mellettük, szerencsére nem ismernek fel. Hosszú menetoszlopunk végén néha lövések dördülnek, állítólag lelövik azt, aki nem tud továbbmenni. Sokszor kísértésbe esem, hogy egy fal vége mögött vagy egy nagyobb kapuban eltűnjek. Feltehetően egy ilyen kísérletet súlyosan megtorolnának, akár főbe lövéssel is. A velünk találkozó oroszok nevetve kiáltanak oda nekünk: „Ti Moszkvába – mi Berlinbe!” Mások szidalmaznak és fenyegetnek minket. Az éjszaka megint házak romjai közt és pincékben telik, ahová a helyi németek hoznak egy kis pluszélelmet nekünk. Én nem kapok semmit, a lábam túlságosan fáj, és nem tudnék helytállni a levesesfazék körüli tolakodásban.

Budapest előtt lekanyarodunk dél felé, és egy táborba érkezünk, Érdre. A menet utolsó szakasza alatt két bajtársamnak kell karöltve, támogatva cipelnie engem. Nem tudok már menni, a lábam nem engedelmeskedik többé. A táborban le kell rólam vágni a csizmát. Mindkét lábam erősen megdagadt és tűzpiros.

Tetves szalmán fekszünk, a tetvek éjjel-nappal gyötörnek minket. Éjszaka mint szörnyek jelennek meg álmainkban.
Embertelenül éhezünk. Farkasokként körözünk a konyhabarakk körül, lenyaljuk a kifőtt csontokat, és vágyakozva szedjük fel a hulladékokat.

A szakácsok olyanok számunkra, mint valami természetfeletti lények, akik élet és halál felett rendelkeznek, a konyhából szálló illatok pedig olyanok, akár egy ellenállhatatlan ígéret. Fáj, ha csak rágondolok a meleg ételre.

A barakk ablaküvegében megjelenő tükörképem megijeszt. Lefogyva, beesett arccal, beesett, lázas szemmel, borotválatlanul – mint egy idegen. Minden reggel kenyeret, kevés cukrot és orosz dohányt, mahorkát osztanak, este egy merőkanál levest.

A kenyér- és cukorosztás körül állandó a veszekedés, a gyűlölködés, sőt verekedések is előfordulnak. A csapat, amelynek összesen egy cipó jár, mohó szemmel követi a kenyér felosztását. Sokan úgy érzik, hogy becsapják őket, ha néhány morzsával kevesebb kenyeret kapnak. Végül egy ideiglenes mérleget készítenek, amely lehetővé teszi, hogy az adagokat összehasonlításképpen lemérjük. Amikor néhány nap nyugalom után képes vagyok rá, hogy szabadon mozogjak a táborban, meglátogatom egységem tagjait a betegek barakkjában, és megpróbálom orvosi ellátásban részesíteni őket. Úgy tűnik, a tüzérségi egységemnek csak nagyon kevés tagja maradt életben. Talán csak egy tucat.
Nagyon magas a heves és véres hasmenéssel járó vérhas áldozata, naponta tucatjával viszik ki a halottakat. Gyógyszerek nem állnak rendelkezésre. A tábori konyhával és a tábor vezetésével folytatott tárgyalások során megpróbálom elérni, hogy a bélbetegek legalább diétás ételeket kapjanak. Így lassan mint orvost megismernek, és fokozatosan átveszem a táborban az orvosi feladatokat. Közelebbről összeismerkedem dr. K. fogorvossal, a „Feldherrenhalle”-hadosztály főorvosával. Már röviddel a fogságba esésünk előtt, a lövészárokban is feltűnt nekem rettenthetetlen bátorságával és humoros megjegyzéseivel. Váltottunk is pár szót, amikor egymás mellett másztunk ki feltartott kézzel a lövészárokból, és megadtuk magunkat az oroszoknak. Támogat a betegek tábori ellátásáért folytatott fáradozásaimban, és hamarosan kiderül róla, hogy egy életvidám, tetterős Rajna-vidéki ember, tele ötletekkel. Kiválóan ért hozzá, hogyan kell a konyha személyzetének bizalmába férkőzni. Gyakran keresi a kapcsolatot egykori hadosztályának tagjaival, vagy igazi Rajna-vidéki nyelvjárásban más Rajna-vidékiekhez közeledik bizalmasan. Hála neki, gyakran kapunk külön ennivalót, amit aztán esténként titokban a konyhabarakk mögött fogyasztunk el.

Amikor egy idő után sikerül feljavítani az alultápláltság miatti siralmas állapotunkat, alkalmanként el tudjuk cserélni napi adagjainkat a szokásos, napi használati tárgyakra, mint borotvapenge, cipő, zokni stb. Epés és humoros lényével dr. K. sokszor segít át nyomott hangulataimon. Leleményességével és gyakorlati érzékével segít a túlélésben. A következő fogolytáborokban, Magyarországon és Romániában – gyakran dr. K. ügyességének és magabiztos fellépésének köszönhetően – rendszerint megtesznek tábori orvosnak. Mivel K. a segédem és a helyettesem, ő is húz némi hasznot a helyzetemből.”