Melchior Groeneveld

Melchior Groeneveld 1905. június 15-én született a németországi Nettelburgban (ma Leer város egyik kerülete Kelet-Frízföldön). Groeneveld katonai szolgálatáról csak kevés adat ismert. 1942-től a 12. rendőr-páncélos századhoz került, amelynek 1944-ben már parancsnoka is volt. Az egység története szinte teljesen ismeretlen, csak annyit tudni, hogy eltűntjei nagyrészt Budapesthez köthetőek.

Az alábbiakban közölt életrajz elsősorban annak bemutatására szolgál, hogy mi marad egy eltűnt családapa után. Adalékokat nyújt ahhoz, hogy el tudjuk képzelni azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a háború túlélői, az özvegyen maradt asszonyok és a megmenekült bajtársak tettek annak érdekében, hogy kiderítsék azok sorsát, akik nem tértek vissza a harcmezőkről.

Groeneveld utolsó levelét feleségének Budapestről 1945. január 4-én írta, a Pénzügyminisztérium épületében szerzett „Államtitkárság” feliratú jegyzettömb lapjait felhasználva, ami egyértelművé teszi, hogy ekkor már egységével a Várban állomásozott. A levél igen késői postázása (a katlanból csak légi úton juthatott ki küldemény) miatt is figyelemre méltó – a szigorú cenzúra miatt pedig már az a néhány jelző is, amit a levél írója megengedett magának, sokkal súlyosabb jelentést nyer.

„1945. január 4.

Szeretett Anyácskám,

hosszas várakozás után megkaptam első leveleidet, egyszerre a 33-as és a 36-os számút. Ezek között így sok minden hiányzik és fogalmam sincs arról, hogy a hiányzó levelek valaha előkerülnek-e. Először is nagyon örültem, hogy újra hallottam felőled. Azonban úgy tűnik, hogy az általam feladott csomagok [itt minden bizonnyan még Budapesten megvásárolt karcácsonyi ajándékokra gondol U.K.] még nem érkeztek meg. Ezért izgatottan olvastam, hogyan élted át a gyermekekkel a karácsonyt és az újévet. Remélhetőleg volt még valami örömöd és néhány meghitt órád. Mit mondtak a gyermekek az ajándékok kapcsán és mit csinál Herms [Melchior fiának beceneve U.K. ]  a páncélosaival? Át tudtad venni Édesem a neked szánt nagy ajándékot? 1944-es karácsonyomra és különösen 1945 szilveszterére és újévére örökké emlékezni fogok. Itt ugyanis a legerőteljesebb háború van és a levegő vas- és acéltartalma rendkívül magas. Valószínűleg hamarosan újra Bécsbe kell mennem századommal feltöltésre. Egyébként még jól vagyok. Engedd meg hogy teljes szívemmel öleljelek át és szorítsalak meg,  őszinte csókommal ölellek, Melchior”

Az ostrom végén a század a Várban, a Pénzügyminisztérium térségében látott el biztosító feladatokat. Az egység eredetileg olasz zsákmányolt Semovente harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel volt felszerelve, összesen hét darabról maradt fenn fotó. Ezekből az ostrom végén egy az Alkotás-Márvány utca sarkán, egy az Alkotás út-Magyar Jakobinusok terénél, egy a Perc, egy a Nagyszombat utcában, egy a Bécsi kapu és a Lovas utca torkolata között élte meg az ostrom végét, két jármű megsemmisülési helye ismeretlen. Budapestre mintegy 200 katona szorult be, közülük a kitörésben 40 katona vett részt. Az egység katonái közül a háború után összesen 34 főt tartottak az eltűntek között nyilván, közülük 29 személyt Budapesten láttak utoljára.

Dorothea Groeneveld más német hadifeleségek millióihoz hasonlóan hónapokig nem is számíthatott arra, hogy hírt kap férjéről. Ugyan a Budapesten fogságba esett személyek közül néhány sebesültet még 1945 nyarán hazaküldtek a szovjet fogságból, de a 12. rendőr-páncélos század tagjai közül senki sem részesült ebben a kegyelemben. A többiek általában 1945 végén írhatták első leveleiket haza a szovjet táborrendszerből. 1946-ra gyakorlatilag már mindenki írhatott levelet, aki ekkor még szovjet fogságban volt – erről azonban az otthon maradottak nem tudtak és a megosztott Németországban nem is lehetett sokáig központi eltűnt-nyilvántartást szervezni. 1947-re az egyedül maradt anyák helyzete már rendkívül nehézzé vált, ugyanis addig, amíg férjüket nem nyilvánították halottá, nem kaphattak özvegyi nyugdíjat sem. Groeneveld feleségének három kisgyereket kellett egyedül felnevelnie.

1946. március 26-án Gustav Spanberger írt Melchior Groeneveld weimari címére, abban a reményben, hogy életben találja:

„Miután végre meg tudtam szerezni az Ön címét, ma csak néhány sort szeretnék írni és ezzel megszerezni azt a bizonyosságot, hogy levelem eléri Önt. Szívesen kész vagyok arra, hogy részletesebben is írjak sorsomról és arról, amit korábbi bajtársainkról megtudtam. Szinte majdnem minden esetben az a helyzet, hogy korábbi bajtársaink rokonsága a mai napig teljes bizonytalanságban él és azt a feladatot tűztem ki magamnak, hogy felderítsem [az eltűntek helyzetét] és segítsek, ahogyan csak tudok. Kérem Önt ezért, hogy segítsen ebben és amennyiben soraim megkapja, küldjön nekem egy felsorolást az elesettekről (lehetőleg címekkel), mert erről Ön bizonyára többet tud, mint én. Jómagam ezt követően elvégezném innen az értesítéseket és a hozzátartozók felkutatását, mert azt feltételezem, hogy ez innen egyszerűbb. Eddig csak egy visszatért bajtársat tudtam elérni, nevezetesen Martin Stillert. Fritz Poppról sem tudni még semmit. Abban bízva, hogy soraim Önt jó egészségben találják, szívélyesen üdvözlöm: Gustav Spanberger.”

1946. április 15-én egy bizonyos Klein asszony válaszolt Groeneveld asszony levelére, és azt írta, hogy borzasztóan reménykedett abban, hogy végre megtud valamit eltűnt férjéről, akit 1945. február 9-én láttak utoljára. Levelében szerepelt egy utalás arra, hogy egy Dukhöfer nevű személynek a század egy visszatért tagja azt mondta volna, hogy Groeneveldot a szovjet hadifogságban látta. „Talán egészen jó jel, hogy egyikünk sem hallott még róluk semmit” – írta kétségbeesett reménykedéssel Klein asszony.

1947. március 3-án egy volt beosztottja, Peter Mommerz, mit sem sejtve Groeneveld századosnak írt egy levelet, amiben reményét fejezte ki hogy hazatért a háborúból – Mommerz minden bizonnyal megúszta a budapesti katlant és ő maga is szerette volna megtudni az egység többi tagjának sorsát.

1947. szeptember 24-én Friedel Drollinger írt az özvegynek, jelezve neki, hogy a címét a hatóságoktól kapta és Spanbergertől úgy tudja, hogy férje, Edgar Drollinger 1945. február 4-én elesett, de erről bővebb adatokat szeretne tudni és úgy tudja, hogy Groeneveld százados még orosz fogságban van.

1948. szeptember 29-én kezdődött az özvegy levelezése a lipcsei Margit Kälbellel. Az első levélben a kétségbeesett Kälbel asszony arra hivatkozott, hogy férjéről, Walter Kälbelről 1945 január 1. óta semmit sem tud, viszont egy pünkösdkor hazaérkezett bajtárs szerint férje Groeneveld beosztottja volt. „Ön bizonyára nagyon megdöbben, hogy egy teljesen idegen személytől kap levelet. Ma kaptam meg a weimari lakcímbejelentő hivataltól az Ön címét és minden reményem az Ön értékes válaszába helyezem. Mit is tegyek, minden szalmaszálba bele kell kapaszkodni és semmit sem hagyhatok ki.” A következő levelekben Kälbelné beszámolt arról, hogy egy hadifogságból visszatérő személy emlékezett arra, hogy látta Waltert, egyúttal említett neki egy bécsi visszatérőt is, aki esetleg másokra is emlékezhet, valamint egy Bruno Mäurer nevű személyt, aki azonban a kitörés előtt már elszakadt az alakulattól. Kälbel utolsó, 1950. május 8-án kelt levelében újra érdeklődött, hogy nem tért-e vissza már Groeneveld százados „…milyen szörnyűségeket is tehettek a mi férjeink, hogy nem jöhetnek haza. Vagy már nem is élnek? Mindenki viszont nem halhatott meg, legalább egynek vissza kellene tudnia térni az egységből, aki a többi bajtárs sorsáról tudósítani tudna. A kétségbeesés össze-vissza rángatja a lelkem, nem kapok válaszokat az engem gyötrő kérdésekre. Szinte azt szeretném remélni, hogy férjem már nem él. Annyira szerető és kedves volt, minden hangosság, durvaság vagy brutalitás hiányzott belőle, csak családjának élt és dolgozott. A fogság szörnyűségeit és a miattunk érzett bizonytalanságot biztos annyira nehezen viselte, hogy ebbe belepusztult.”

1949. június 30-án Peter Mommertz érdeklődött Groeneveld özvegyénél, hogy mit tud férjéről, mivel 1947-ben már kerestette, de nem kapott választ.

1950. március 15-én Dieter Popp, aki az 1908. február 18-án született Fritz Popp apja volt, írt az özvegynek és leveléhez három fotókópiát is csatolt.

„Már régóta nem hallottunk egymásról. Ami egyúttal sajnos a bizonytalanság keserű jele is. Máig nem tudtam többet megtudni, mint amit a csatolt levélmásolat tartalmaz. Azonban nálam is naponta fogy az a kevés remény is, amim eddig volt! Hiszen most már az összes eltűntet regisztrálták és lássuk meg mi lesz ennek az eredménye. Hogy van és hogy vannak a gyerekek? Remélhetőleg kapnak elég támogatást. Megkapták bútoraikat? Egyszerűen reménytelen ez a napról-napra élés. Fiam is újra beteg lett, de már jobban van. Úgy vagyok, hogy ez egy fél élet így, többet vagyok az üzletben, mint amennyit tudok a gyermekkel foglalkozni. Amennyiben bármilyen információhoz jut, örülnék, ha közölné velem. Ugyanígy bízhat abban, hogy én is mindent megírok majd Önnek.

Teljes szívemből üdvözlöm és minden jót kívánok: Dieter Popp”

A csatolt levelekből

1949. augusztus 5-én Gustav Spanberger írt Fritz Popp özvegyének

„Szívesen teszek eleget kérésének és tájékoztatom férje, az én Fritz bajtársam sorsáról. Nem tudom eloszlatni az Ön annyira rettenetes bizonytalanságát, de talán adataim segítenek valamit abban, hogy további kutatásokat folytasson az ügyben.

Először is közölni szeretném, hogy nem voltam fogságban és az a bajtárs, aki a kitörés során találkozott Fritz Poppal és Groeneveld századossal, én vagyok. Én vagyok az is, aki a századból egyetlenként érte el a saját vonalakat. Miután bekerítettek Budapesten én elkerültem a századtól és egy pincében ápoltam a sebesülteket. A február 11-i kitörésnél elfelejtettek értesíteni bennünket, és a nagy kavarodásban éjfél körül minden bajtársamtól elszakadtam. Sikerült kijutnom Budapestről és február 12-én éjfél körül találkoztam Groeneveld századossal és Fritz Poppal. Kettejüknél nem volt semmi sem a géppisztolyukon kívül. Csak néhány szót váltottuk, majd ők ketten továbbmentek. Csatlakoztam hozzájuk, de nem sokkal később elszakadtam tőlük. Február 14-én értem el a saját vonalakat és 15-én, a visszaszállítás során egy majorban kérdésemre mondta valaki, hogy Groeneveld állítólag megsebesült, de pontosabbat nem tudtak velem közölni.

Ezek voltak a 12. rendőr-páncélos század tagjaival kapcsolatos utolsó értesüléseim. Otthon [értsd: Németországban U.K.] és az egység bécs-purkersdorfi pótkereténél is teljes sötétségben voltak az alakulat tagjainak sorsát illetően.

Értesüléseim szerint még két bajtársnak sikerült [a háború után] visszajutnia a hazába. [közli az érintettek neveit és elérhetőségét].

El tudom képzelni, hogy mennyire rettenetes ez a bizonytalanság, és rendkívül sajnálom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy Önnek bizonyossággal szolgáljak.”

1949. augusztus 29-én Martin Stiller azt írta Popp asszonynak, hogy Fritz Poppot, aki Groeneveld közvetlen beosztottja volt, 1945. január 22. után nem látta többet, mivel aznap felsőcomblövéstől súlyosan megsebesült és emiatt a kitörésben sem vett részt. Időközben azonban Bruno Mäurer bajtárs visszatért a fogságból, ezért megadta annak címét.

1949. szeptember 29-én Bruno Mäurer Popp asszonynak írt egy levelet, amelyben arról tudósított, hogy az ostrom alatt a századot kisebb csoportokra osztották, és Popp úr hollétéről nincsen információja, mert nem volt vele együtt. A kitörésben sebesültként vett részt, még a városban elszakadt bajtársaitól és másnap fogságba esett, ahonnan először egy év után írhatott haza. Eddig az időpontig egyetlen bajtársának címét sem sikerült megszereznie.

1950 végéig elvileg minden olyan hadifogoly visszatért a Szovjetunióból, akit a szovjet hatóságok nem ítéltek el – azonban az elítéltek is levelezhettek hozzátartozóikkal. A remény azonban még ekkor is pislákolt a társ nélkül maradt özvegyekben, akik férjük helyzetének tisztázása nélkül semmilyen segélyre sem számíthattak.

1952. december 12-én Willy Hasselkurz a következőket írta az özvegynek:

„Levele birtokában bocsánatát kérem, hogy csak most válaszolok. Szabadságon voltam és csak most tértem haza.

Igen tisztelt Groeneveld asszony. Meg vagyok döbbenve, hogy még nem kapott hírt férje hollétéről. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy teljes bizonyossággal mondjak bármit is. A műszaki-javító szakaszhoz tartoztam, amely az Ön férjének volt alárendelve.

Együtt voltunk Budapesten. Sajnos 1945. január 14-én megsebesültem és az Ön férjét utoljára 1945. február 24-én [nyilvánvaló elírás] este 19 órakor, az áttörés előtt még egészségesen és jókedvűen láttam.

Azóta nem láttam őt. Eredménytelenek voltak azok a kérdezősködések is, amelyek a század és a szerelőszakasz újra egymásra talált bajtársai között később folytak.

Fogságomat a Kaukázusban (Fekete-tenger) töltöttem, majd sebesültként kórházba is szállítottak. Itt is találkoztam néha bajtársakkal. Azonban ők sem tudtak semmit az Ön férjének hollétéről. Rokonaim 1944 karácsonyától kezdve nem kaptak hírt felőlem, mivel nem volt szabad írnunk. A hadifogságban történt bánásmódot, kedves Groeneveld asszony, az eddigi pontos beszámolók alapján Ön is el tudja képzelni.

Mélyen tisztelt Groeneveld asszony, ha ismertem volna a címét, már írtam volna Önnek, de csak most tudtam ezt megtenni a Vöröskeresztnek is, akiknek adatokat adtam néhány bajtársról. Nem kímélt meg attól a sors, hogy több asszonynak nekem kellett elküldenem a Vöröskereszten keresztül a férjük hősi haláláról szóló hírt. Önt is tájékoztattam volna férje sorsáról, ha szemtanú lettem volna, annak érdekében, hogy bizonyosságot és belső megnyugvást hozzak Önnek. Azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy 1945. február 24. utánra vonatkozóan bármilyen hírt is adhassak.

Fogságból történt visszatérésem 1945. augusztus 16-án történt súlyos betegségem miatt.

Ezzel a kevés szóval próbáltam, amennyire csak lehet, tájékoztatni Önt férjének sorsáról. Különösen fájdalmas számomra kedves Groeneveld asszony, hogy soraimmal semmi pozitívat nem tudok írni, bár a leírt szó sem tudja elűzni a bizonytalanságot. Azonban az oroszoknál semmi sem lehetetlen, nem szabad feladni a reményt addig, amíg nem bizonyított az ellenkezője. Ezzel a kis vigasszal szeretném zárni soraim és Önnek, illetve családjának csendes, de boldog karácsonyt kívánni abban a reményben, hogy férje 1953-ban visszatér.”

1955 októberében megindult az addig visszatartott mintegy 30 ezer német fogoly repatriálása. A friedlandi átmenőtáborhoz még ekkor is tömegesen jöttek özvegyek és árvák szeretteik kinagyított fényképeivel és könyörögve kérlelték a hazatérőket, hogy nézzék meg, hátha felismernek valakit. A Budapesten eltűntek száma ekkor 27 fő volt 1956. január 16-án az utolsó német hadifogoly is visszatért a Szovjetunióból. Ekkor jelentek meg az eltűntek adatait tartalmazó kötetek. Az eltűntek listái kiadvány összesen 225 kötetből állt és 1,4 millió személyre tartalmazott személyi azonosító adatot és a legtöbb esetben portréfotót. Az érintettek 10%-a katonai szolgálatot nem teljesítő és a szovjetek által elfoglalt területen eltűnt civil volt – ez az adat is mutatja azt, hogy a II. világháború német vonatkozásban sem redukálható csak a katonák konfliktusára. A német Vöröskereszt ezekkel a kötetekkel és listákkal országos akciót indított és több mint 2,4 millió személlyel vett fel jegyzőkönyveket. Ezek segítségével mintegy 300 ezer esetben sikerült egyértelműen tisztázni az érintettek sorsát.

Groeneveld asszonyt férje hiánya 23 évvel eltűnése után is foglalkoztatta és mindent megtett annak érdekében, hogy új adatokhoz juthasson. Néha úgy tűnt, sikerrel is járt. 1968. február 8-án Franz Eiger a következőket írta az özvegynek:

„mint a 12. rendőr-páncélos század volt tagja, kötelességemnek tartom, hogy elküldjem Önnek ezt a levelet. Az utóbbi időben megpróbáltam levélben felvenni a kapcsolatot azon bajtársaimmal, akikkel a fogságban beszéltem. Sajnos sikertelenül, ezért nem írtam Önnek azonnal levelet, abban a reményben, hogy talán mégis sikerül majd valami igazat megtudni és tisztázni az Ön férjének sorsát.

A század megalakításától kezdve (1942 novemberében a Bécs melletti Purkersdorfban) végig ebben az egységben voltam, egészen Mogilow-Szmolenszkoje (Minszk)-től Veronán (Olaszország) át egészen Budapestig. A Vöröskereszt keresőszolgálatának adott adataim, amelyek szerint Groenveld százados elesett, olyan bajtársaktól tudtam meg, akiknek szerencséjük volt élve fogságba esni. Mivel páncélosaink már nem voltak, gyalogosként vetettek be az utcai harcokban. Akkor jött a sorsdöntő és felejthetetlen este a parancs, hogy minden Budapesten bekerített egységnek ki kell törnie. Ez a kitörés (február 2-ról 3-ra) [dátumok tévesek U.K:] örökké emlékezetemben marad. Sok bajtársat, akivel addig beszéltem, beleértve Groeneveld századost, később a Keresőszolgálat fényképes keresőoldalain láttam viszont. Ahogyan megtudtam, Friedrich Popp az Ön férjével volt akkor, amikor Groeneveld százados halálosan megsebesült (Popp mindig a sofőrje volt).  Azonban sajnos Popp és más bajtársak is aznap este vagy következő nap elestek vagy fogságba kerültek vagy sebesüléseikbe belehaltak. Mi mindnyájan ezen az éjszakán csak magunkban bízhattunk, mert élet-halál kérdése volt minden. Így egyre inkább fogyatkoztunk s hamarosan szét is szóródtunk. Mit tettek az oroszok a sok sebesülttel miután Budapestet elfoglalták és hová temették el őket? Ezt a kérdést kellene megtudni. Amennyiben az oroszok emberként viselkedtek volna, és összegyűjtötték volna az elesettek azonosítójegyét, akkor sok sorsot tisztázni lehetne.

Fogságból történő visszatérésem óta (1945 november) gondolataimmal még mindig az egységnél vagyok. Semmit sem tudok elfelejteni.

Sohasem fogom elfelejteni Groeneveld századost! A század számára mindig a legjobbat igyekezett biztosítani, ami csak adható. Mindig azt kívánta, hogy egészségesen hozza haza embereit a háborúból. Sajnos a sors másképp akarta ezt.

Nagyon tisztelni fogom Groeneveld százados emlékét és százados úrra becsülettel fogok mindig megemlékezni, mert ő sokat tett értem. Közelebbi adatokkal nem szolgálhatok, mindent leírtam Önnek, amit csak tudok, hogy segítsek Önnek.”

1975. június 23-án Lipcséből –  tehát az NDK-ból –  egy ismeretlen személy írt Groeneveld asszonynak egy válaszlevelet. Az effajta levelezés kelet- és nyugatnémet lakosok között egyáltalán nem volt annyira magától értetődő a hidegháborúban. Az előzmények nem ismertek, csak annyi hámozható ki a levelezésből, hogy a levélíró férje is Budapesten tűnt el. Miután részletezte addigi kutatásainak eredménytelenségét, arról is beszámolt, hogy fia, aki petrolkémikus, szolgálati úton 1974 novemberében Budapestre is elutazhatott.

„Egy este a várba is eljutottak, ahol a mi férjeink voltak bekerítve. Ott keresett és kikérdezett sok idősebb urat, akik [az idegenforgalmi létesítményekben] portás-szolgálatot és hasonlókat láttak el. Válaszaik kissé eltértek, de egy ponton mindegyikük ugyanazt mondta, nevezetesen, hogy férjeinket, teljesen függetlenül attól, hogy milyen csapattesthez tartoztak, elgázosították [sic!] a kazamatákban. Kedves Groeneveld asszony, nem akartam Önnek karácsonykor ilyen ízléstelenséget megírni.  1975 februárjában jött aztán a hír húgomtól, hogy megérkezett a német Vöröskereszt levele. Azt írják ebben, hogy a sebesültek a várban a tűzben vesztették életüket.”

Ez a levél volt az utolsó, amely Dorothea Groeneveld hagyatékában férjével kapcsolatban fellelhető volt. A benne foglaltak a Kádár-rendszer egyfajta „mélyfúrásaként” is felfoghatóak. Arról tanúskodnak, hogy a háború kibeszéletlen borzalmai egyfajta búvópatakként nagyon is jelen voltak az érintettek emlékezetében, sőt a mindennapok történéseiben is – idősebb német turisták még az 1990-es években e sorok írójának is érzékelhetően keresték Budán azokat a helyszíneket, ahol a háborút végigélték. Az „idősebb urak” a Várban az „elgázosítás” kifejezést feltehetően egyfajta holokauszt-konkurenciaként használhatták, miközben mint más életrajzokból is tudjuk, a Várban létesült segélyhelyek egyikében sem történt szándékos és szisztematikus tömeggyilkosság. Tűzvész azonban egy helyen csakugyan előfordult és az is igaz, hogy a sebesültek rendkívül nagy része az ellátás hiányosságai miatt pusztult el, már akkor is, amikor még a hadikórházak német felügyelet alatt álltak és akkor is, amikor már a szovjetek vették át az irányítást.

Az sem zárható ki azonban, hogy az információ menet közben torzult és az „elgázosítás” már a német adatszerző értelmezése volt. Azonban ebben az esetben is ugyanarról van szó: a fel nem dolgozott, meg nem emésztett múltról, amely a saját veszteségek feldolgozhatatlanságát az áldozatiság hangsúlyozásával próbálta valahogy elviselhetővé tenni. Németországban időközben a társadalom nagy része ezen a szemléleten már túl tudott lépni, köszönhetően annak, hogy az ország nagyobbik, nyugati felében 1945 óta demokrácia működött. Magyarországon ezeket a történelmi traumákat viszont alig harminc éve lehet csak megtárgyalni szabad keretek között.