Walter Bonnwetsch

1912. oktbóer 10., Szaratov (Oroszország) - 1945. február 11., Budapest

Walter Bonnwetsch a cári Oroszországban a Volga melletti Szaratovban született egy gazdagabb német családban, apja orvos volt (a család 1828-ban vándorolt ki és sokáig a grúziai Tbilisziben élt). A család még az I. világháború kitörése elején nagy nehézségek és kerülők árán települt vissza Németországba. Bonnwetsch 1933-ban belépett az SA-ba, de három fegyveres gyakorlaton túl mást nem teljesített. Katonai szolgálatát 1934. április 4-én hivatásos tiszthelyettesként kezdte. 1939. augusztusában osztották be a Bécs-Sankt Pölten térségében felállított 4. páncélos ezredbe. Ekkoriban vették át a hivatásos tiszti állományba is.

Fiatalabb bátyja, Erwin 1941 nyarán elesett a Szovjetunióban.

Bonnwetsch részt vett a lengyel, francia és a szovjet hadjáratban. Katonai karrierje 1942-ben megtört. Bár századosnak még kinevezték és rendszeresen jó minősítést kapott, a vezérkari testületbe történő átvétele végül nem történt meg. Elöljárói kiváló kiképzőnek tartották, de elméleti tudását már kevesellték.

A magyar hadszíntérre 1944 őszén került, ahol a 13. páncéloshadosztály 4/II. páncélososztályában parancsnokhelyettesi beosztást kapott. Az I. és II. osztályú Vaskereszttel még 1940-ben illetve 1942-ben kitüntették. 1945. január 27-én Szálasi Ferenc a Magyar Érdemrend kardos Lovagkeresztjével tüntette ki.

Bonnwetsch ostrom alatti tevékenységéről alig tudni. A 4/II. páncélososztály néhány megmaradt harckocsija a bekerített városban nagyrészt tétlenségre volt kárhoztatva. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a budapesti erők főparancsnoka a kitörés előtt utasítást adott a nehézfegyverzet megsemmisítésére. Ez a sors várt volna a harckocsikra is. Bonnwetsch és főnöke, Herbert Mittasch százados azonban önhatalmúan másképp döntött. Mivel két üzemképes Párduc-harckocsijuk a Széna-térhez közel állomásozott, ezért ezekkel kísérelték meg áttörni a frontot. Döntésük mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult.

Bonnwetsch és Mittasch a Retek utca torkolatánál törték át harckocsijaikkal az első vonalat. A Retek utca-Dékán utca sarkán az első harckocsi aknára futott. Mellette kilőttek egy német lövészpáncélost is. Az egység parancsnoki harckocsija pedig már rögtön a Retek utca torkolatánál megsemmisült. Nincs adat arra, hogy a két járműből akár csak egy személy is túlélte volna a harckocsik pusztulását. Az eseményről szerencsére bőven maradtak felvételek az utókorra. Egy szovjet katonák által készített felvétel az első harckocsit a Széll Kálmán térről mutatja 1945. február 12-én reggel. A környéken ekkor még zajlottak a harcok. Látszik, hogy a harckocsi is füstöl. Más forrásból tudható, hogy az itt védekező szovjet 180. lövészhadosztály ide és a Széna tér torkolatába is harckocsiaknákat telepített. Az sem zárható ki, hogy a mai Auguszt cukrászda előtt egy szovjet páncéltörő ágyú is belelőtt a harckocsiba, illetve a mellette kifelé menekülő lövészpáncélosba. Megdöbbentő az utcán heverő rengeteg hadianyag – a Fény utca bal oldalán a lomok egy német Maultier szállítójármű maradványait takarják.

Egy másik felvétel a helyszínt délkeletről mutatja. Itt jól látszik a megsemmisült lövészpáncélos is, valamint az, hogy a Párduc tornya is találatot kaphatott. Az is megfigyelhető azonban, hogy a környező házak sem úszták meg az ostromot nyomtalanul. Több helyen belső lakástüzekről árulkodnak az ablakok feletti elszeneződés-nyomok.

A harmadik és negyedik felvétel a Széna-tér és a Retek utca torkolatát mutatja. Itt semmisült meg a második, parancsnoki harckocsi. Mivel nem sérült meg súlyosan, ezt hamar elvontatták és 1945 márciusában a Dunántúlon már be is vetették a németek ellen. A felvétel közvetlenül a kitörés után készülhetett. A Széna tér felé nézve jól látható, hogy a Retek utca déli oldalán álló házak homlokzatát teljesen összelőtték, különösen drámaian látszik ez a cégéren. Ezzel szemben az északi oldalon álló házak szinte sértetlenek. A különbség oka az, hogy a szovjet védők is csak a déli oldalon helyezkedtek el és mivel nem akarták egymást lőni, az északi oldal házait üresen hagyták. Az utcán láthatóak még a barikádként kidobált és szétszórt bútordarabok is.

Ezek a fényképek emberi tragédiákat is takarnak. Azt, hogy mit is jelentett Budapest ostroma, a képeken látható 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsán is nyomon követhetjük. Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt.  Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot. A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert eltemetési helye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye. Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén. Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást. Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt. Különösen megdöbbentő az információk ilyen elképesztő hiánya, ha figyelembe vesszük, hogy mind a túlélők, mind az NSZK különféle szervezetei rengeteg energiát fektettek a háború végén majdnem három millióra dagadt eltűnt népesség sorsának tisztázására. Az eltűnt személyekről fényképes köteteket állítottak össze, ezekben a katonákat századszintű tábori postaszám, a civileket pedig lakhely szerint tartották nyilván. Minden fogságból hazatérő személy elé rakták az őt érintő köteteket, illetve felkérték, hogy minden adatot mondjon jegyzőkönyvbe. Ennek a munkának köszönhetően majdnem egymillió ember sorsát lehetett az 1960-as évekig tisztázni. A 4. páncélosezred eltűntjeit nyilvántartó kötetben összesen 111 fő adata szerepel…